Ezt akartam mindig: összekötni az eget a földdel – Ferencz Marcel a Mandinernek

Óriási elismerés, mégsem a Kossuth-díj van az irodájában a fő helyen, hanem Plesz Antal fényképe. Ő a mester? 
A mester édesapám. Plesz Antal az atyamester, aki a legendás Miskolci Építész Műhely vezetőjeként olyan egyedülálló szellemi közeget teremtett maga köré, amelynek az ugyancsak építészmérnök édesapám is a szerves része és alakítója lehetett. Ott nőttem fel mellettük, láttam, ahogyan a folyton gomolygó cigarettafüstben reggeltől estig rajzolnak, és hogy ne legyek láb alatt, nekem is mindig adtak valamilyen apró feladatot a tervezőasztalnál. Mesterek egymást követő generációi között élni, tőlük tanulni, a gondolataikban, szavaikban fürödni életre szóló tanítás és élmény, amiért nem lehetek elég hálás. Mindent nekik köszönhetek, fontosnak tartom, hogy erre mindennap emlékeztessem magam.

Nehogy az egó egyszer csak átvegye az uralmat?
Pontosan. 

És azt is, hogy a tudást nem tarthatjuk meg magunknak, hanem folytatva a láncot, kötelességünk továbbadni a következő nemzedékeknek. Nincs olyan munkám, amely során a mestereimtől magamba szívott emberfeletti tanítások ne jönnének elő. Állandó, intenzív belső beszélgetésben vagyok velük. Ami nem azt jelenti, hogy szolgaian másolnám őket. Az igazi mesterek ilyesmit nem is várnának soha.